Végh József – Hét túra Diósjenőről

A faluba vezető utunk alkalmával válasszuk a bal oldali járdát, mely a jegenyefasor irányában a református templomig vezet el bennünket. Útközben megfigyelhetjük még a régi falusi építkezés nyomait is egy-egy régi házon.

A templom 1791-ben épült egy korábbi kisebb helyén. A királyi rendelet azonban akkor megtiltotta a torony építését. Erre így csak mintegy száz évvel később került sor. Ha a torony alatti bejáraton lépünk be a templomba, mindjárt két emléktáblával találkozunk. Az egyik Kossuth Lajosnak állít emléket. Mikor Kossuth Lajost az emigrációban élve is meg akarták fosztani magyar állampolgárságától, sok település úgy vállalt vele szolidaritást, hogy tiszteletbeli polgárává fogadta. Diósjenő népe még ennél is jobban ki akarta ragasz-kodását fejezni, mikor bírájává fogadta történelmünk nagy alakját. Ezt olvashatjuk a református egyház feljegyzéseiben: „Minthogy Kossuth Lajos Diósjenő községének tiszteletbeli bírája volt, emlékezetnek okáért feljegyeztetik, hogy meghalt Turinban 1894. március 20-án. Gyászünnepélye Diósjenőn April. 7. tartatott meg mely alkalommal díszbeszédet mondott a helyi lelkészesperes Nagy Gida. A gyászünnepély napján a templom belseje feketével volt díszítve, a házak gyászlobogókkal ékesítve, s a harangok 10 napig mindennap 1 óráig hirdették a gyászesetet.”

A másik tábla az 1848-49-es szabadságharc diósjenői hős honvédeinek és tisztjeinek állít emléket. A helyi hagyomány szerint a jenői vitézek Damjanich veressapkásaiként mindenütt hősiesen helytálltak.

Érdemes egy pillantást vetni a szép tornácos református parókiára. A századok során sok neves prédikátornak adott otthont. 1712-től kezdődően, 12 éven át itt prédikált híveinek Mányoki János, a tudós esperes, Rákóczi festőjének, Mányoki Ádámnak az édesapja is. A templom közelében a turulos emlékmű az első világháború diósjenői áldozataira emlékezik. Mellette, a patak partján lévő mai üzletház, református iskolának épült 1928-ban. A faluközponttól néhány lépés csupán a művelődési ház. Parkjában látható Mikus Sándor, Kossuth-díjas szobrászművész Könyvet tartó nő című alkotása. A bejáratnál emléktábla hirdeti, hogy a faluban született Szentgyörgyi István (1842-1931), a jeles színművész, ki hét évtizedes színészi pályafutásából hatot a Kolozsvári Nemzeti Színház színpadán töltött el. Legemlékezetesebb szerepe a Bánk bán Tiborcának alakítása volt. Marosvásárhelyen a színitanoda ma is az ő nevét viseli.

A faluközpontba visszatérve emlékezzünk meg a közelmúltban elhunyt remek tollú íróról, Surányi Endréről (1912-1996), kinek szülőháza a park helyén állott, s akit autó- motorkerékpár- és motorcsónak-versenyzőként és feltalálóként egyaránt ismerhettünk.

A katolikus templomot egy faluszéli dombon találjuk. Mai alakjára 1788-ban építették, s felhasználták hozzá az évszázadokkal korábbi templomok falmaradványait is. Mikor 1967-ben a templom új vakolatborítást kapott, előtűntek a déli oldalon, a csúcsíves stílusú ablakok befalazott vonalai, s a fal középvonalában a kőből faragott csúcsíves oldalbejárat kapuívei. A szakemberek megállapították, hogy a kapuív egyik részének ornamentikája a XIII., a másik a XIV. századból való.

A későbarokk épületbe belépve egyből a főoltárkép tűnik a szemünkbe. A zsúfolt és mozgalmas kép szenteket, Flóriánt és több egyházatyát, felül a Szentháromságot, valamint Józsefet, Máriát és az apostolokat ábrázolja. Lent balra a festőre utaló jelzés: „Josef Franciuscus Falconer pinxit Buda”. Az olaszos név egy magyar származású budai festőt rejt, Mária Terézia udvari festőjét. A kép 1790 körül készülhetett. A bal mellékoltárkép a Piétát ábrázolja. A XIX. század elején készült. A klasszicista szószék oldalán dombormű látható a magvetőről, homloklapján pedig a négy evangélista található. A tabernákulum copf stílusú.

A templomból kilépve a falu egykori birtokosának, a báró Piret család 1819. után készült kovácsolt vaskeresztből és neogót eklektikus vasrácsból álló síremlékét láthatjuk.

Ha a temető hátsó kijáratán távozunk, megtekinthetjük a második világháború áldozatainak 1987-ben készült emlékművét. A református temető mellett, néhány méteres emelkedő után pedig egy kis zsidó temetőre bukkanhatunk. Itt áll a rétsági járásból elhurcoltak emlékműve is. Ijesztően hosszú az áldozatok névsora.

A katolikus templom bejáratától egy pincesor indul a Szőlődomb lábához simulva. A pincék nagy része a XIX. század első évtizedeiben épült. A környék nevezetes borvidék volt, ám a virágzó kultúrának a századvégi filoxérajárvány véget vetett. A feljegyzések szerint pincék közt zajlottak le a szabadságharcba hívogató toborzások is. Az egymás fölött több sorban húzódó pinceházak között sétálva visszajuthatunk sétánk kiinduló pontjához.

A kemping bejáratától jobbra fordulva induljunk egyenesen a hegyek felé! Mielőtt az erdőbe belépnénk, bal kéz felé egy fából faragott emlékművet pillanthatunk meg. Horváth Imre fafaragó munkája a millecentenáriumi ünnepségre készült el. Az ősmagyar motívumokkal díszített oszlop a honfoglaláskori Jenő törzsnek állít emléket. A falu neve is e törzsre vezethető vissza. A megkülönböztető „diós” előtagot csak a későbbiekben kapta.

Utunk során kellemes, árnyas séta vár reánk, csak a legutolsó szakaszon találkozunk egy kissé meredek emelkedővel. Mielőtt azonban nekirugaszkodnánk, érdemes néhány percre megállni az emelkedő alján, jobb kéz felől található kis forrásnál. Gyíkos kút a neve, az időnként benne található gőték miatt. Jelenlétük is jelzi, hogy a vize ragyogó tiszta, iható minőségű.

Felérve a nyeregbe, csodálatos kilátás vár reánk. Megpillanthatjuk a lábunk előtt elterülő települést, a tó kék vizét, s tiszta időben, a messzeségben még jó néhány falut fedezhetünk fel.

A tájat nézve természetesnek tűnik, hogy Diósjenő környéke mindig is lakott volt. Már az ősember számára kedvező feltételeket nyújtott. Erdeje vadjával, gyümölcseivel szolgált élelemül, s védelmet nyújtott számára, a síkabb területek a mezőgazdasági termelés lehetőségét, a tó pedig halát kínálta. Az időnként előbukkanó pattintott és csiszolt kőkori szerszámok mindenesetre ezt igazolják. Ha a térképre nézünk, feltűnik, hogy egykoron majd minden hegytetőn vár állhatott. Az elnevezések erre engednek következtetni. Závozról nézve jobbra, a Magas-hegy eltakarja elölünk Csehvárat (a Csóványosi túra során szólunk történetéről), a sort Cigányvár, Pogány-vár, majd a balra magasodó Kőszirt mögött kissé távolabb Kámor. Cigányvárról nem tudunk sokat. Régészeti feltárás nem volt rajta. Valószínűleg egy kisebb jelentőségű földvára lehetett valaha. Esetleg épp a Závoz nyergén át vezető kereskedelmi útvonal rabló vámszedői tanyázhattak ott. Pogányváron késő bronzkori település nyomait fedezték fel a szakemberek, csakúgy, mint az említett Magas-hegy oldalán. Kámor váráról, a hozzá fűződő regékről szintén külön túra során teszünk említést.

Diósjenő első említését az 1200-as évek elejéről ismerjük. Jó fekvése miatt a középkorban mezővárosi rangot kapott, s vámoshellyel járó előnyöket is élvezte. Már 1282-ben akkora volt a népessége, hogy határának termékei nem tudták ellátni, ezért a szomszédos Borsosberény határát is bérelték. A virágzó mezőváros rang a török uralom idején foszlott semmivé, mikor a térség közigazgatási központja a nógrádi vár lett, s a település is ennek fennhatósága alá tartozott.

Ha a bal kéz felé látható Kőszirt, falu felé csendesülő vonalát követjük tekintetünkkel (vagy még jobb, ha távcsövünkkel), a falu felé magasodó Szőlődomb folytatásaként egy kis külön dombon egy apró kápolnát pillanthatunk meg. Az építmény maga a közelmúltban épült fel. Emberemlékezet óta Kápolnának nevezték viszont a dombot magát. A csodálatos az, hogy annak ellenére, hogy semmiféle írásos említését nem ismerjük a hajdani egyházi építménynek, a fennálló kápolna építésekor megtaláltak egy Árpádkori, nyolcszögletű templomocska alapjait. A földrajzi név századokon át őrizte számunkra a múlt emlékét! (A kápolna a faluból az ún. „Porosúton” közelíthető meg.)

Závozról hazaútban választhatjuk a szerpentinen való sétát is. A nagyobb kanyarulatokat időnként egy ösvény választásával vághatjuk le.

A kempingből indulva a falu felé vezet utunk a Petőfi, majd a Szabadság utcán kelet felé, az állomás irányába. A vasúti sorompón átkelve, követve az utca kanyarodásait érünk el a községtől mintegy másfél kilométerre lévő Jenői-tóhoz. Maga a felső tó egy 38 hektáros vízfelület, mely már ősidők óta létezik.

A történészek feljegyzései szerint 173-ban, Marcus Aurelius, a filozófus császár is vívott a partján egy nevezetes csatát a kvádok és a markomannok ellen. A „barbárok” ugyanis gyakorta átcsaptak nyugtalanító rajtaütéseikkel a Pannónia határát képező Dunán. A császár éppen ezért, s hogy újabb területeket hódítson meg a Római Birodalom számára, hadjáratot indított megfékezésükre. A Jenői-tónál csaptak össze a Börzsöny rengetegéből támadó ellenséggel. A hadjárat során egy alkalommal „csoda” történt velük: amikor a tikkasztó hőségtől szinte már aléltan küzdő római sereget az őket körbezáró ellenség már-már megsemmisítéssel fenyegette, hirtelen sűrű felhők keletkeztek, s míg a rómaiakra csak a felfrissítő eső ömlött, addig az ellenséges oldalon a vihar, a „fulminata” hatalmas zavart okozott. A hatás lenyűgöző volt. A sereg megmenekült, s a különböző légiókban szolgáló keresztény és pogány katonák egyaránt a saját vallásuk igazolását látták e csoda megtörténtében.

Talán pont a diósjenői csata során történt mindez, hiszen ma is megfigyelhetjük, hogy a tó környékén gyakorta nagyobb eső kerekedik, mint a közvetlenül a hegység lábánál meghúzódó községben. A jelenség magyarázata is egyszerű: a leggyakrabban nyugat felől érkező légáramlatokat a hegylánc megemeli, s így annak közvetlen tövéhez kevesebb csapadék jut. A nevezetes csatára egy emlékmű hívja fel a figyelmet a tó partján.

A tó említését a budai káptalan 1299-ben kelt iktató leveléből is ismerjük. A legérdekesebb jelenség azonban, mely tóhoz fűződik egy úszó sziget említése. A különlegesség minden korabeli monográfiában szerepel. Mocsáry Antal így ír 1826-ban: „Figyelemre méltó ritkaság továbbá az is, hogy ezen álló víznek vagyon egy kis szigetje, ‘a mellyen nád terem, és ezt annak idejében használni is szokták a’ lakosok, de a’ vízáradáskor, vagy ha nagy szelek fújnak, ezen sziget megindul, és más helyen állapodik meg, a’ hol ismét mozdulatlanúl marad. Azonban hogy tsak ritkán változtatja helyét, abból is kitetszik, hogy 50 esztendő óta tsak négyszer változtatta azt meg. Nagy szeleknek vagy áradásnak kell lenni, hogy ezen sziget megindúlhasson. Most napkelet felé nem messze a’ malomhoz áll már esztendőktől fogva.” Egy későbbi forrás már azt is említi, hogy az úszó szigeten lévő fácskák már jó nagyra nőttek. Ezek a fák mára véglegesen lekötötték gyökereikkel a szigetet. Egy helyi monda szerint a nevezetes sziget a boszorkányok gyülekező helye volt, kik, ha a tanácskozásuk során nem jutottak egyezségre, hirtelen seprűjükre ülve vágtattak el a szelek szárnyán, s az emiatt keletkező förgeteg sodorta el a szigetet.

A tó, 1917-ben a gát megerősítésével nyerte el mai arculatát. Ma már csak a csendes sport, a horgászás szerelmesei hódolhatnak itt nemes szenvedélyüknek. A felső tó a Diósjenői Horgászegyesület, míg az alsó az Erdőkémia egyesületének birodalma.

Ha a térképre nézünk, már akkor feltűnik, hogy a környék egykoron nevezetes vadászó helye lehetett nagy királyainknak. A Királyháza, Királykút, Királyné pallagja, Király-bérc, Mátyás-forrás elnevezések mind annak bizonysága, hogy Mátyás királyunk gyakorta megfordult a Börzsönyben, kedvenc vadászterületén. Persze nem ő volt az egyetlen híresség, ki szívesen töltötte itt napjait. József főherceg is számos alkalommal töltötte itt a napjait, s valahol a Király-kút fölötti hegyoldalban egy kis emlék jelzi, hogy itt lőtte ötszázadik szarvasát.

Az említett forrásnál egy kis emlékoszlop – Fricz János erdész munkája – jelzi, hogy annak friss vize, már nevezetes elődeink szomját is oltotta.

Királyháza autóval is megközelíthető. A Börzsönyt keresztülszelő műút mentén található. Az útnak külön története van. 1938-ban, a Felvidék visszafoglalásának tervezésekor épült felvonulási útként. Többezer ember dolgozott rajta, s két hét alatt elkészült. Ha a hegygerincről Mázsaházat érintve leereszkedünk a Kemencei-patak völgyébe, jó néhány apró tavacskára bukkanhatunk. „Bombatölcsérek” – ahogyan a helyiek nevezik. A front elvonulását követően ugyanis, nagy mennyiségű robbanószer maradt a diósjenői raktárakban, s ezeket – nehogy a falut repesz érje, a hegytetőn túl robbantották fel. A hatalmas robbanások színhelyén keletkező kráterekben ma apróbb halak is találhatók.

A gyalogtúrára vállalkozóknak azt ajánljuk, hogy válasszák a Závozra vezető utat, majd egyenesen továbbmenve vágják le a Mázsaházára vezető hatalmas kanyart. Az földút itt találkozik az aszfaltúttal, s innen ezen sétálhatnak Királyházig. Az út felénél, a harmadik hídnál jobbra néhány métert letérve található az említett Király-kút forrása.

Királyháza ragyogó környezetével, színvonalas szálláshelyével hívja fel magára a figyelmet, kiindulópontja lehet további komoly túráknak, de érdemes elsétálni a közeli Tűzköves-forráshoz is. A több napig itt maradók próbálkozhatnak a lovastúrázással, de teniszpálya is áll a rendelkezésükre.

Mintegy két kilométerrel tovább haladva Kemence felé érhetjük el a Kenyeres-forrást. A Dr. Kenyeres Balázsról elnevezett helyszín rétjei kiválóan alkalmasak a pihenésre játékra, sportolásra. A szemben lévő „Cicőke” a sziklás hegyoldalával hívogat, míg hátunk mögött a Barsi bükk az erdős ösvényeken való sétát kedvelőknek kínál árnyas oltalmat.

Kemence községet további négy kilométer megtétele után érhetjük el. Hont vármegye egykori nevezetes székhelye, ma romantikus helyszínű strandjával, tájházával, s az általános iskolában található helytörténeti kiállításával várja a látogatókat.

Ha Závoz-nyergétől, a Kőszirt hegyét megkerülve indulunk tovább a sárga turistajelzésen, hamarosan a mesék és mondák birodalmába érkezünk.

Nincs Diósjenőn és környékén olyan ember, ki ne tudna egy-két történetet, mely a titokzatos Kámorhoz fűződnek. Mesés kincs, tömérdek arany, rablólovagok, tündérszép leányok, boszorkányok a legfőbb szereplői ezeknek a történeteknek.

Valamikor két vár is állott rajta. Nyomait azonban ma már csak az értő szem fedezheti fel. A felső, magas fekvésű, a hegytetőn elhelyezkedő vár korát a régészek felszíni leletek alapján Árpád-korinak, az alsó várat a késő középkorból származónak határozták meg. A két vár összetartozott, azonban a viszonylag nagy alapterületű alsó vár védelmére kizárólag a sánc és az árok szolgált, abban a korban, amikor a várvédelem általános formája a habarcsos várfal volt. Tekintettel arra, hogy itt a kőfalak építőanyaga rendelkezésre állt volna, csak arra gondolhatunk, hogy huzamos tartózkodási helyül nem, csupán csak menekülővárként szolgálhatott a feudális földesúr, s a környék lakossága számára. Bár a felső vár maga valószínűleg a török idők előtt elpusztult, így a hódoltság időszakában már nem szerepelt meghódítandó erősségként, egy 1826-ból származó forrás még jól látható kőfalakról szólnak, melyek „nagyobb részt széjjel omlottak”.

A hegy oldalán vezető ösvény a „Török asszony útja”. Erre vitt a törökök Nógrádot Drégely várával összekötő stafétája. A hagyomány úgy tartja, hogy a hírvivő egy török asszony volt. A mesék szerint azonban nem ez volt az egyetlen módja az egyik várból átjutni a másikba, hiszen alagútrendszer is kötötte össze a három várat. A vélekedés minden bizonnyal abból táplálkozik, hogy mindhárom várnak van „barlangja”.

Egyes források említik a múlt század közepén, a gyógyerejéről híres, Kámor-pataki gyógyfürdőt. A falu határában lévő Zsibak-forráshoz hasonlóan itt is volt „fürdőház” a különböző bajok kezelésére. Az ágakból készült kunyhó alatt egy régi vízmelegítési eljárással melegítették a fürdővizet. Tűzben forrósították fel, majd a köveket így rakták a kádakba. A forró kövekből kioldódó mészkőtartalom fokozta a gyógyhatást.

Az említett mesék mondák legtöbbje a hegytetőn található „barlanghoz” fűződnek. A vulkanikus eredetű nyílás ugyanis egy kis ideig – ha hason kúszva is – de járható, ott azonban a járat összeszűkül és lefelé fordul. Ha itt valaki bedob egy követ, annak sokáig pattogó hangjából arra következtethetünk, hogy odalenn az üreg folytatódik tágasabb járatokban. Egy helyi monda szerint, a kincs elrejtése után egy önként jelentkező harcos vállalta, hogy belülről egy hatalmas kővel magára zárva a barlangot megmenti az idegenektől a seregének vagyont.

Hallhatunk történetet arról is, hogy a mérhetetlen kincs rejtekhelye csak virágvasárnap fedezhető fel, de nem akárki lehet oly szerencsés, hogy ráakadhat a „csapóajtóra”, hanem csupán egy család – hetedikként születetett – fiúgyermeke.

A mai túrázó, a csodás történetek hangulatán túl egy valóban meseszép tájat talál Kámorban. Ha a hegy csúcsától keletre, mintegy kétszáz méterre, a meredek sziklafalban lévő Hugó-villát is megleli, az elébe táruló pompás kilátás kárpótolja őt a hegymászás fáradalmaiért. A pompás erdőrészlet egykori birtokosa Mikszáth Kálmán volt, ki írói munkássága negyven éves jubileumára kapta a birtokot a „magyar nemzet ajándékaként”.

A Börzsönyön keresztül vezető műútról, a diósjenői erdészet irodájának magasságában balra, a zöld és piros x együttes jelzésén letérve induljunk el. Hamarosan a közeli Csehvár 523 méter magas csúcsa mellett visz el az utunk.

A kis erősség is a tatárjárás után épülhetett fel, mikor az egész országban a biztonságot jelentő kővárak sorát emelték. A Csehvár építési típusát tekintve átmenet a korábbi időkre jellemző sáncvár és a kővár között, hiszen a viszonylag kis méretű, a kúpon elhelyezkedő kővárat, a hegyoldalon sánccal is védelmezték. Diósjenő várának említésével már 1290-ből találkozhatunk. A várnagyi megbízások néhány évre szóltak csupán, hiszen 1295-ben Egyed fia, Sándor, négy évvel később pedig Sebestyén fia, Miklós állt az erősség élén. A XIV. századból nem ismerünk adatot. 1389-ben ugyanakkor csak Jenő birtokként említik a települést, így feltehető, hogy a vár a század elején elpusztult. A falut 1437-ben, Zsigmond király Lévai Cseh Péternek adta zálogul, a várról azonban itt sincs említés. Ezek után épült fel újra, de nem tudjuk pontosan, hogy a Lévai Csehek, vagy az itt lakó husziták építették-e fel. A vár neve ugyanis mindkét esetből származhat. Egy 1456-os forrás már mint fennálló várat említi, amelyet Axamit zsoldosvezértől Ujlaki Miklós váltott vissza 2200 forintért, kitől ugyanezen összegért ismét a Lévai Cseh család birtokába került.

A várat 1470-ben említik utoljára. Ma már csak a hegy neve, némi falmaradvány, s a kúptető alatt, 5-10 méterrel alacsonyabban körbefutó sánc emlékeztet bennünket az egykori büszke várra.

Tovább haladva válasszuk a zöld jelzést, s haladjunk Gál-rét irányába! Egy rövid kitérővel megtekinthetjük a Szaszovszky-keresztet, mely egy az orvvadászok által 1919-ben megölt erdésznek állít emléket.

Utunk Cigányváron át vezet. Mint ezen út során is többször láthatjuk, a Börzsönyben lépten-nyomon őskori, vagy középkori várak nyomaival találkozhatunk. Sajnos a Cigányvárra vonatkozóan írásos emlékkel, de régészeti feltárás eredményével sem rendelkezünk, de a földrajzi név minden bizonnyal nem véletlenül őrizte meg napjainkig ezt a sokat sejtető elnevezést. Talán itt tanyázhattak a Kemence patak mentén áthaladó kereskedelmi útvonal rabló vámszedői.

Tovább haladva az Ételhordó út elnevezéssel találkozhatunk. A község utolsó földesura, Sváb Sándorné, a közeli Nyírréten épített gyönyörű vadászkastélyt 1906-ban. A vadászati idényben a bárónő ide költözött vendégeivel, s ezen az úton hordták számukra naponta az élelmet a falu határában ma is álló szecessziós stílusú kastélyából. (Ma szociális otthon.) Maga a vadászkastély sajnos 1945-ben leégett.

Mielőtt azonban elérnénk a Nyírréti kastély romjait, jobbra a kék jelzés kiindulásánál, egy másik épület, a Hárombarát vadászház nyomait fedezhetjük fel. A Svábnét megelőző három birtokos (báró Groote, Falkenhausen és Almássy) kedvelt tartózkodási helye volt itt.

Utunk során több alkalommal találkozhatunk a régi erdei kisvasút nyomvonalával. Az 1930-as évektől kezdődően építették a fakitermelés segítésére. A kezdetben lóval, majd később kis mozdonnyal vontatott járművek sokáig szolgálták az erdőgazdaságot.

Útvonalunk mellet találhatók az úgynevezett Varsa-gödrök. 1944 nyarán itt zuhant le egy német katonai repülőgép. Négyfős legénysége életét vesztette. A diósjenői lakosok temették el őket a katolikus temetőben.

Egy kis emelkedő után felérünk a Börzsöny legmagasabb pontjára, a Csóványosra. A kilátóról pompás látvány tárul elénk. Tiszta időben megpillanthatjuk a Duna szalagját, a szlovákiai tájakat, s a távolban a Mátra magas hegyei sejlenek.

A közeli Rózsa-forráshoz friss vízért, míg a másik oldalon az Oltár-kövekhez a régmúlt századok vallásos szertartásainak hangulatáért sétálhatunk le.

Azok számára, kik még nem fáradtak el, ajánlhatjuk a túra folytatását Nagyhideghegy felé. Egy órai úttal elérhetjük az ország egyik legjelentősebb síparadicsomát, hol turistaház is áll a pihenni vágyók rendelkezésére.

Visszafelé természetesen mehetünk a már megismert úton, de aki további szép tájak felfedezésére vágyik, annak azt ajánljuk, hogy válassza kék jelzést Háromhárs irányába! Foltán-keresztnél a piros x jelzésen haladjunk tovább. A kereszt úgyszintén egy vadásztragédiára emlékezik, s itt, is az orvvadászok voltak az elkövetők. A közeli Krozslák-forrás egy diósjenői uradalmi erdész nevét viseli.

Őzberek mellett elhaladva, eszünkbe juthat egy diósjenői mondás: „Kámor zúg hideg lesz, Őzberek zúg meleg lesz.” A szólás alapja, hogy a nyugati szél enyhébb, míg az északi hidegebb légáramlatot hoz.

Báránybérc elhagyása után, a Csehvár mellett érkezünk vissza a kiinduló útvonalra.

Már Závoz nyergéről megpillanthattuk a Naszály vonulata előtt látható Nógrádi várat. Jellegzetes sziluettjét a lőportorony égbenyúló maradványa adja.

Autóval könnyen megközelíthető, de közelsége miatt gyalogszerrel is bátran nekivághatunk az útnak.

Nógrád a megye névadó települése. Legfőbb látnivalója a vár, mely erősség kezdetleges földvár formájában már a népvándorlás korában is fennállt. Később bolgár-szláv törzsek felújították és Új várnak (Novigrad) nevezték el.

A várról Castrum Nougrad néven Anonymus is megemlékezik. Ezt írja: „Árpád vitéz tanácsot tartván sok katonát hadba küldött, hogy Gömör és Nógrád végvára népét meghódítsák neki.” Így vált várispánsági központtá, s a későbbi vármegye székhelyévé.

A vár 1138-ban még a király birtoka. II. Endre azonban Boleszló váci püspöknek adományozta. 1450. körül, portyázó huszita csapatok árasztották el a vidéket, mire Szilassy Vince váci püspök sietve megerősíttette a vár védőműveit. Mátyás király uralkodása alatt Báthory Miklós püspök folytatta az építkezést. Giovanni Dalmata volt a reneszánsz vár építésze, melynek „kúpjába a felhők ütődtek”, s ahonnan vész esetén fényjeleket is adhattak a visegrádi várnak.

Mohács után Szapolyai János, majd Ferdinánd király vette birtokába. A magyarság történetét századokra meghatározó csatavesztés után gyorsan nyomult észak felé a török, s 1554-ben elfoglalta Vácot. A váci káptalan egész levéltárával és kincseivel együtt a nógrádi várba menekült, ám nyugta itt sem lehetett, hiszen a törökök hamarosan a vár alá érkeztek. A vár kapitánya Miskey István volt, aki megrettenve a hatalmas túlerőtől meg sem kísérelte az ellenállást. Mielőtt azonban sor került volna a vár szégyenteljes átadására, a váci kanonok állítólag elásatta a kincseit a helyszínen. A nógrádiak még ma is tudni vélik, hogy hány ökörlépésre van elásva a főbejárattól.

Egy fél századon át az ellenség kezén maradt Nógrád. A török szépen berendezkedett. A várat megerősítette, a mezőváros templomát mecsetté alakította, s nagy gondot fordított a vízhálózat kiépítésére. Tette ezt elsősorban azért, mert a helyben fakadó víz, mint még egy 1820-ban megjelent monográfia is írja: „a’ kutakban lévő víz, főképen kellemetlen édessége miatt, tsak nem ihatatlan”. A török szokás szerint, fényűző pompával készült hideg-meleg vizes fürdő, a szökőkutakban feltörő víz ellátására a közeli domboldalból fakadó források vizét vezették be a településre és a várba. A nagy pontossággal összeillesztett cserépvezeték még ma is működik. A „Csurgó” vizét ma is előszeretettel isszák a nógrádiak.

Több alkalommal kínálkozott lehetőség a század második felében a vár visszafoglalására, de a többnyire idegenekből álló hadvezetés nem kívánt érte áldozatokat hozni. Végre Pálffy Miklós, a császári udvarban nevelkedett, nagy műveltségű, kiváló katona keresztülvitte, hogy engedélyezzék a terveit. Kjátib Cselebi török utazó leírásából tudjuk, hogy ott gyülekezett seregével, hol az Ipoly a Dunával egyesül. A környékbeli lakosság segítségét is kérve, ágyúit a befagyott Ipolyon átvontatta, majd 14 ezer gyalogost és hétezer lovast számláló serege 1594 februárjában körbezárta várat. Karakiáli Mehemed hamar belátta, hogy reménytelen a helyzet, így megadta magát. Pálffy szabad elmenetelt engedélyezett a várvédőknek, kik a megegyezés szerint kardjukat, és személyes holmijukat magukkal vihették. A budai pasa azonban nem volt ilyen elnéző saját embereivel. A nógrádi béget felakasztatta, a testét felkoncoltatta, a többi tisztet pedig börtönbe záratta.

Mátyás főherceg Révay Andrásra bízta a kapitányságot. Háromszáz főnyi magyar és ugyanannyi német katona tartozott a várőrséghez. Miután Vác ebben az időben török kézen volt, Szuhay István püspök Nógrádba helyezte át székhelyét és innen kormányozta a megcsappant egyházmegyéjét.

A császáriak garázdálkodását látva, az alkotmány és a protestáns tanok védelméért indított hadjárataik során Bocskai István, majd Bethlen Gábor erdélyi fejedelmek is elfoglalták a nógrádi várat, de mindkét alkalommal, a megkötött béke értelmében vissza is került a császáriak kezére. A török is többször indított támadást az erősség ellen – sikertelenül. Pedig a vár és a város népét nem csupán az ellenséges csapatok kegyetlenkedései keserítették. 1642-ben tűzvész tört ki, rá egy évre a pestis tizedelte meg a lakosságot és a várvédőket egyaránt.

1663-ban szánalmas képet mutatott az egykoron büszke erősség, melynek kapitánya, Nadányi Mihály feladni kényszerült a várat. Árulás vádjával ugyan perbe fogták, de a vizsgálat során beigazolódott, hogy az élelemhiány, a vár siralmas állapota, a késedelmes zsoldfizetés miatti elégedetlenkedés volt a fő ok. A császáriak ugyan kísérletet tettek visszaszerzésére, de eredménytelenül. A sors adta vissza ismét magyar kézbe. 1695-ben ugyanis belecsapott a lőportoronyba egy villám. Az életben maradottak, felgyújtva előzőleg a megmaradt épületeket, elmenekültek a várból. Utolsó fővezére, a bátor vitéz hírében álló Csonka bég nem tért vissza hazájába. Kereszténnyé lett, s Leopold császár, a szolgálatai fejében grófi címmel ruházta fel.

A török veszély elmúltával, a Rákóczi szabadságharcban maga a fejdelem kérte Bottyán Jánost a vár kijavítására. Meg is kezdődött az építkezés, még a váci káptalan kincseinek remélt megtalálása is lelkesítette őket. A kincs nem került elő, a rendelkezésre álló pénz pedig nem volt elegendő a rendbetételéhez, s ez megpecsételte a vár sorsát. A falait – nehogy az ellenség kezére használható állapotban jusson – lebontották, s a hamarosan megjelenő ellenség – hasonló meggondolásból tovább pusztította.

A XVII. század végén, a XVIII. század elején, a háborús évszázadok során elpusztult és elmenekült lakosság pótlására szlovák telepesek érkeztek a Felvidékről. A szlovák szó még ma is gyakorta hallatszik az apró faluvá csendesült egykori megyeszékhelyen.

Érdemes ellátogatni a szomszédos Berkenyére is, hová német telepesek érkeztek egykoron, s hol a megjelenésében is szemet gyönyörködtető kis faluban még ma is büszkén őrzik nemzetiségi kultúrájukat az ott élők. Feltétlenül látogassunk el a kis tájházba, hol a gyökereiket bemutató kiállításon ismerkedhetnek meg, gyakorta keserves történetükkel a látogatók.

Mobile Sliding Menu